MEG VAN EZ RENDEZVE
István, a király: egy közepes darab hisztériás fogadtatása
Balázsi-Pál Előd utolsó frissítés: 17:14 GMT +2, 2013. augusztus 21.Az Alföldi-darab netes fogadtatása ugyanilyen lett volna akkor is, ha közvetítés helyett két óra sötétséget néztek volna az emberek.
A harminc évvel ezelőtti István, a király instant módon vált közkinccsé, elsősorban a rejtett vagy akár belemagyarázott politikai üzenetéért, másodsorban a remek előadók remek slágereiért, amelyek aztán idővel rendesen dekontextualizálódtak, és a tinibulik hajnali óráinak állandó playlistjén kötöttek ki (legalábbis ez Erdélyben a mai napig előfordul).
Szóval van egy erős üzenet, és vannak a dalok, és ebből állt össze az eredeti István, a király rockopera, amit most Alföldi kicsit felrázott. És ha a hogyanról beszélünk, akkor egyből a műfajjal kell kezdenünk, mert az új István műfajilag nem rockopera, hanem népszínház. A rendező a történetre és annak közérthetőségére helyezte a hangsúlyt, kifejező színészi játékkal (ne feledjük, ez nem egy tévés produkció, hanem elsősorban a nézőtéren ülő több ezer embernek szólt, így a túlzott gesztusok nemhogy megbocsáthatóak, de egyenesen szükségesek), közérthető szimbólumhasználattal, látványosnak szánt tömegjelenetekkel és jól időzített, ütős gegekkel.
Eközben pedig háttérbe szorult a zenei rész. És itt megállnék egy pillanatra, mert egyrészt nagyon nagyra értékelem, hogy az előadáson élőzenekar játszott és a színészek is élőben adták elő a dalokat, ami egy nagyfokú tiszteletet feltételez a közönség iránt. Szemben például a csíksomlyói István, a király-előadással, ami ugye egy full playback átverés-show volt (ennek ellenére még mindig könnybe lábad az emberek szeme, ha felidézik, de gondolom, ez a közösségi élménynek tudható be). Másrészt azonban jogosnak tartom az énekhangokkal kapcsolatos kritikákat, mert tényleg sokat vettek el a darab erejéből. Harmadrészt azonban az eredeti szereplőgárdát, amely a nyolcvanas évek magyar rockjának all-star csapata volt, semmiképp sem lehetett volna túlszárnyalni – talán ha a szereposztás úgy kezdődik, hogy István szerepében Ákos, Koppány szerepében Lovasi, akkor lett volna esély egy hasonló élmény megszületésére. Ennek hiányában talán nem volt rossz döntés az énekről máshová áttenni a hangsúlyt. Így hát megtisztította a szereplőket az eredeti és az azóta rájuk rakódott pátosztól, megpróbált karaktereket és interakciót létrehozni, az eredmény pedig szerintem nem lett kiváló, de jó, fogyasztható és érthető lett. Nyilván, néhol szájbarágós, gyakori falsokkal.
Na de én nem az új István, a királyról akarok írni, hanem annak fogadtatásáról. Ott van ez az Alföldi Róbert, aki ugye a Nemzeti körüli hosszú ideig tartó politikai-közéleti huzavona miatt egy eléggé exponált figura, vagy ahogy mondani szokás: megosztó személyiség. Ennek ellenére a nagyközönségnek (értsd: milliós nagyságrendű) most először lehetett szerencséje egy Alföldi-rendezéshez, és így aztán gyorsan bele is vetítette mindenféle előítéletét. Tény, hogy mindenki tabudöntögetésre számított, sőt, előre eldöntötte magában, hogy ez az előadás tabukat dönt. És ennek megfelelően már előre letudta magában, hogy
a.) az aljas Alföldi a darabban meggyalázza a magyarságot, szentségtörést követ el, kigúnyolja az egyházat és történelmünket, nácikkal borzolja a kedélyeket, nevetségessé teszi az egykori szereplőket, és a színfalak mögött valószínűleg még le is smacizza Bucit
b.) a zseniális Alföldi sutba vágja az ósdi, korszerűtlen István, a királyt, és egy alapjaiban új remekművet állít színre, amely a következő harminc évre meghatározza István-felfogásunkat
A darabban ebből semmi nem volt. Alföldi jött egy korrekt remake-kel, á la Baz Luhrmann Rómeó+Júliája, a tabudöntögetés elmaradt, de a prekoncipiált, belemagyarázásokból és félreértelmezésekből származó vagy szándékos rosszindulat által generált vélemények ennek ellenére elkezdtek ömleni, és továbbiakat gerjeszteni. A darab legalja, hogy a magyar regösöknek Trabant jut - olvasom. Egy blogger azon háborog, hogy Istvánt Orbánról mintázták, miközben máshol az megy, hogy Koppány bukásával Orbán bukását akarja előrevetíteni Alföldi. Valaki azon méltatlankodik, hogy bezzeg Gordon szerette... A másik oldal többnyire megállt az állítólagos zsenialitás és a mondanivaló aktuálissá tételének éltetésénél, vagy a feltétlen rajongásnál.
Alföldi István, a királyát lehet szeretni vagy nem szeretni, mert mindkettőre bőven ad okot. Lehet unni, lehet a nem megfelelő térhasználatért vagy a gyengébb énekhangokért, esetleg a néha giccsbe hajló koreográfiáért vagy a szájbarágós szimbolikáért szidni, lehet dicsérni a karakterek mélységéért és a színészi játékért, a gigászi méretű díszletért vagy a jól eltalált gegekért. A baj ott van, hogy a vélemények többsége olyan (és annyira külső forrásból táplálkozó), hogy akár egy két órára elsötétített képernyő alapján is megírhatták volna. Mert köze nincs ahhoz, ami a színpadon zajlott.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!