FOCI-JUNKIE
Adjátok vissza a vuvuzeláimat!
Balázsi-Pál Előd utolsó frissítés: 09:18 GMT +2, 2010. július 13.Brit kutatók egy csoportja bizonyára már rég bebizonyította, hogy a foci-vébé függőséget okoz. Ezek után mit fogok kihagyni a munka miatt?
Értelemszerűen az utolsó csoportmérkőzéseken eszméltem rá a függőségre. Hirtelen nem napi három időpont volt, hanem csak kettő, azokban viszont kettő is egyszerre, és ezzel kezdetét vette a káosz. Mindez annak ellenére, hogy a csoportmérkőzésekből addig sem sokat láttam - az első meccsek alatt még javában munkaidő volt, a második alatt épp útban voltam haza, és jó esetben elkaptam a késő estiből valamennyit.
Szóval nem az zavart meg, hogy nem voltak meccsek, hanem annak a tudata, hogy amikor ezt vagy azt csinálom, épp nem maradok le semmiről. Mert ez a vébé leginkább ehhez szoktatott hozzá, hogy
folyton lemaradok valamiről.
És paradox módon pont ez adott értelmet a cselekedeteimnek: képes voltam prioritásokat felállítani, és a különböző, egyébként megszokott, mindennapi cselekvések azáltal értékelődtek fel, hogy tudtam, miattuk hagyok ki valami nagyon fontosat.
Ez a helyzet a negyeddöntőktől vált igazán kellemetlenné, itt már felmerült annak a lehetősége, hogy úgy szervezzem a programomat, hogy azért mégis beleférjen minden meccs, ami még hátravan, kezdtem érezni az idő szorítását, és ezzel párhuzamosan azt a belső kényszert, hogy halogassam a dolgaimat, húzzam az időt, mert mindjárt kezdődik a meccs, és akkor végre nem kell dolgozni. Hát persze hogy soha nem lett meg időre a munka, így a németek első góljáról menetrend szerint lemaradtam.
De most vége, mától nincs kinek vagy ki ellen szurkolni, a németek nem rúghatnak több gólt, és így mától minden esti munka kicsit értelmét vesztette. Isten hozott a boldog, gondtalan hétköznapokban.
Hogy a pillanat nem múljon el észrevétlenül, íme a listám
a vébé legnagyobb hozadékaival:
- Kiderült, hogy Afrikában is van tél. És pont most. Szokatlan volt pokrócokba burkolózott sportolókat látni a cserepadon, a legmelegebb kontinensen, június-júliusban. De jövő nyáron, ha véletlenül arra kerül utam, biztosan csak rövidnadrágot fogok csomagolni.
- Megismertük Dél-Afrikát. Most már tudjuk, hogy van ott vuvuzela, meg Afrikában található. És talán Shakirának is van valami köze hozzá. Kezdésnek nem rossz.
- Megismerkedtünk egy új hangszerrel. Kiábrándító volt megtudni, hogy ez a bizonyos vuvuzela egzotikus hangzású neve ellenére nem ősi népi hangszer, hanem egy darab nagyon hangos fröccsöntött műanyag. Pedig ezen a népi analógián elindulva már nagyon jól mulattam magamban azon,
hogy fújná mindenki a pánsípot egy romániai foci-vébén.
- Immunissá váltunk a természetre, csak akkor tudatosult bennünk úgy igazán, hogy árvíz van a fél országban, ha már bokáig vízben álltunk, vagy áramszünethez vezetett. Még a mexikói árvízre is az volt az első reakció, hogy szerencsétlenek, most hogy nézik a meccseket?
- Nem mindig az a csapat nyer, ahol a legnagyobb sztár játszik. Ezért jobbak a Coca-Cola reklámszpotjai, mint a Pepsié. Mert a gólok akkor is gólok, ha nem Messi, Torres vagy Henry lövi őket.
- Egy kis időre odafigyeltünk Dél-Koreára. Egy hétig volt bennünk empátia, éreztük a kommunizmus elnyomása alatt élő szerencsétlenek szenvedését, kitörési vágyát. Aztán Dél-Korea kiesett, és két hét alatt el is felejtettük az egészet. Az ország már ismét csak egy vörös folt a mentális térképünkön. Ja, hogy az Észak-Korea? A francba, hát nem megint összekevertem!
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!