2017. június 25. vasárnapVilmos
18°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bpelod.transindex.ro

FOCI-JUNKIE

Adjátok vissza a vuvuzeláimat!

utolsó frissítés: 09:18 GMT +2, 2010. július 13.

Brit kutatók egy csoportja bizonyára már rég bebizonyította, hogy a foci-vébé függőséget okoz. Ezek után mit fogok kihagyni a munka miatt?

A jó megfigyelő tudja, mikor jelentkeznek a függőség első jelei. Amikor beremeg a kéz, ha nem volt meg a kupica reggel, amikor nem megy a koncentrálás az elő slukkig, vagy amikor a megszokott időpontban nem búgnak fel a vuvuzelák.

Értelemszerűen az utolsó csoportmérkőzéseken eszméltem rá a függőségre. Hirtelen nem napi három időpont volt, hanem csak kettő, azokban viszont kettő is egyszerre, és ezzel kezdetét vette a káosz. Mindez annak ellenére, hogy a csoportmérkőzésekből addig sem sokat láttam - az első meccsek alatt még javában munkaidő volt, a második alatt épp útban voltam haza, és jó esetben elkaptam a késő estiből valamennyit.

Szóval nem az zavart meg, hogy nem voltak meccsek, hanem annak a tudata, hogy amikor ezt vagy azt csinálom, épp nem maradok le semmiről. Mert ez a vébé leginkább ehhez szoktatott hozzá, hogy


folyton lemaradok valamiről.

És paradox módon pont ez adott értelmet a cselekedeteimnek: képes voltam prioritásokat felállítani, és a különböző, egyébként megszokott, mindennapi cselekvések azáltal értékelődtek fel, hogy tudtam, miattuk hagyok ki valami nagyon fontosat.

Ez a helyzet a negyeddöntőktől vált igazán kellemetlenné, itt már felmerült annak a lehetősége, hogy úgy szervezzem a programomat, hogy azért mégis beleférjen minden meccs, ami még hátravan, kezdtem érezni az idő szorítását, és ezzel párhuzamosan azt a belső kényszert, hogy halogassam a dolgaimat, húzzam az időt, mert mindjárt kezdődik a meccs, és akkor végre nem kell dolgozni. Hát persze hogy soha nem lett meg időre a munka, így a németek első góljáról menetrend szerint lemaradtam.

De most vége, mától nincs kinek vagy ki ellen szurkolni, a németek nem rúghatnak több gólt, és így mától minden esti munka kicsit értelmét vesztette. Isten hozott a boldog, gondtalan hétköznapokban.

Hogy a pillanat nem múljon el észrevétlenül, íme a listám


a vébé legnagyobb hozadékaival:

- Kiderült, hogy Afrikában is van tél. És pont most. Szokatlan volt pokrócokba burkolózott sportolókat látni a cserepadon, a legmelegebb kontinensen, június-júliusban. De jövő nyáron, ha véletlenül arra kerül utam, biztosan csak rövidnadrágot fogok csomagolni.

- Megismertük Dél-Afrikát. Most már tudjuk, hogy van ott vuvuzela, meg Afrikában található. És talán Shakirának is van valami köze hozzá. Kezdésnek nem rossz.

- Megismerkedtünk egy új hangszerrel. Kiábrándító volt megtudni, hogy ez a bizonyos vuvuzela egzotikus hangzású neve ellenére nem ősi népi hangszer, hanem egy darab nagyon hangos fröccsöntött műanyag. Pedig ezen a népi analógián elindulva már nagyon jól mulattam magamban azon,


hogy fújná mindenki a pánsípot egy romániai foci-vébén.

- Immunissá váltunk a természetre, csak akkor tudatosult bennünk úgy igazán, hogy árvíz van a fél országban, ha már bokáig vízben álltunk, vagy áramszünethez vezetett. Még a mexikói árvízre is az volt az első reakció, hogy szerencsétlenek, most hogy nézik a meccseket?

- Nem mindig az a csapat nyer, ahol a legnagyobb sztár játszik. Ezért jobbak a Coca-Cola reklámszpotjai, mint a Pepsié. Mert a gólok akkor is gólok, ha nem Messi, Torres vagy Henry lövi őket.

- Egy kis időre odafigyeltünk Dél-Koreára. Egy hétig volt bennünk empátia, éreztük a kommunizmus elnyomása alatt élő szerencsétlenek szenvedését, kitörési vágyát. Aztán Dél-Korea kiesett, és két hét alatt el is felejtettük az egészet. Az ország már ismét csak egy vörös folt a mentális térképünkön. Ja, hogy az Észak-Korea? A francba, hát nem megint összekevertem!