IDŐLEMEZ
Bezzeg a mi időnkben! És ami utána van
Balázsi-Pál Előd utolsó frissítés: 11:56 GMT +2, 2009. szeptember 7.Azt, hogy a Scootert örökké szeretni fogom, akkor döntöttem el, amikor Papsi megtanulta, hogy kell rá táncolni. Demeter Szilárd Doorsra táncolt, és Kelemen Hunor új kötetéből olvasott fel nekünk.
Azt, hogy a Scootert mindörökké szeretni fogom, még a kilencvenes évek közepén eldöntöttem. Addigra már kinőttem a rocker korszakból (lásd: Manowar, Metallica, GNR, Queen) és eljutott hozzám a rave.
Ekkoriban mutattam meg Papsinak, hogy kell elektronikus zenére táncolni. Ha jól emlékszem, Marusha volt, kazettán vittem egy kreativitási versenyre. Egy másik ilyen versenyen meg arra csodálkoztam rá, hogy Demeter Szilárd hogy vonaglik valami Doorsra vagy Hobóra. Azóta DSz már valószínűleg nem így táncol, Papsi rég elfelejtette, hogy a Duracell-nyuszi ritmusúra felturbózott Somewhere Over the Rainbowra hogy kell lépni, és a frissen kinevezett művelődésügyi államtitkár, Kelemen Hunor sem tart felolvasódélutánokat legújabb kötetéből.
Mondanom sem kell, azóta már rég cikinek tartom a Scootert (mondjuk ez érthető), de titokban néha még dobogtatok a lábammal, ha meghallom őket. No de nem a zenéről akarok írni, hanem a változásról. Arról, ahogy mi változunk. Erről már rengeteg filozófiai és irodalmi esszé, eszmfuttatás, tanulmány és mindenféle született, viszont egyiket sem én írtam.
Tíz-tizenöt évvel ezelőtt komoly dilemmám volt, mert ugye egyrészt ott van az, hogy legyünk hűek magunkhoz (tehát ha most szeretem a Scootert, akkor a távoli jövőben is szeressem őket) másrészt meg ha a múltban ragadunk, akkor nehéz trendinek lenni (és hogy fér meg a Scooter mellett a Justice vagy az MGMT?). Ez így egy borzasztóan leegyszerűsített, de komoly probléma.
A múlt hét végén a feleségem tízéves osztálytalálkozóján voltunk, és hát ismét előjött a múlt. Rühellek olyan társaságba járni, ahol a domináns közös témánk a múltunk, mert a nosztalgiázást az igazi társalgást helyettesítő pótcselekvésnek tartom, mondhatom, a saját tízéves találkozómon se voltam túl jó passzban.
A közös emlékezés egyébként is mocsok dolog, a memória nem úgy működik, ahogy az ember szeretné, a kisgyerekkori tengerparti nyaralásból én például csak csigákra emlékszem, de még csak egy csepp tengerre se. Szóval a szelektív memória miatt van az, hogy persze, ha rákérdeznek, el tudjuk mondani, milyen volt a magyar szóbeli, de mintha valaki más emlékeit mesélnénk, mert ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor valószínűleg csak arra emlékszünk pontosan, hogy bevágott a bugyi, szájszaga volt a vizsgáztatónak, vagy hogy a vizsgára menet beleléptünk egy pocsolyába. A többi, a közös emlékek egy másik kategóriában vannak, személytelenné szürkülve. Tudjuk, mi történt, de mintha kívülről látnánk.
De most szerencsém volt, az én múltam ugye nem közös a feleségemével, nekünk pont elég a jelen és a jövő, így többnyire ki is maradtam a tízéves társalgásból, ha meg mégis rámkérdeztek, találó közhelyekkel válaszolgattam.
Egészen addig, amíg két volt osztálytársa el nem kezdett szörnyülködni a mai fiatalokon. Ez valahogy nem tudott hidegen hagyni. Az egész abból indult, hogy a volt osztályfőnökük elmondta, egyik legkellemesebb emléke ezzel az osztállyal az, hogy ők voltak az utolsók, akiket még el tudott vinni gyalogtúrázni, azóta soha nem vállalkozott senki.
Nem mintha ez baj lenne, csak megváltozott a világ - tette hozzá, de ez az utolsó mondat valószínűleg soha nem ért célba, ugyanis a két egykori osztálytárs azonmód elkezdte szapulni a mostani iskoláskorúakat, hogy nincs értékrendjük, csak tengnek-lengnek a világban, nem tudják, mit akarnak az életben, meg playstationöznek. Friss playstation-tulajdonosi minőségemben is kötelezve éreztem magam, hogy a mai tinik védelmére keljek, és olyan vehemenciával kezdtem védeni őket, mintha két éve még nekem is a Tokyo Hotel lett volna a kedvenc zenekarom.
Erkölcstelen lenne vitapartner hiányában most felhoznom az érveimet, elég annyi, hogy tiniként nagyon tudtam utálni, ha valaki a Bezzeg az én időmben című nosztalgia-bestof-ot akarta végighallgattatni velem, anélkül, hogy érezné: az, hogy valami húsz-harminc éve működött, egyáltalán nem jelent garanciát arra, hogy ma is fog. (Bár igaz, a Beatles ma is szemtelenül sok lemezt ad el.) Az, hogy ők nem értettek minket, nem feltétlenül a mi hibánk volt, hanem az övéké is. Adaptáció-képtelenség, hiba a készülékben, satöbbi. Milyen megnyugtatóan hangzik.
Pedig lehet, hogy csak a védekezési mechanizmusom része, hogy így gondolkodom. Azzal védem magam, hogy úgy csinálok, mintha érteném a mostani tiniket, mert így nyugodt szívvel gondolhatom azt, hogy ha a nálam idősebbek nem értik az én generációmat, akkor bennük van a hiba, és nem bennünk. Lám-lám, én milyen jól megértem a mai fiatalokat, akkor ezek a vének miért képtelenek megérteni engem?. Pedig dehogy értem én a mai tiniket, használati utasítás nélkül nem megy az ilyen. De azzal, hogy úgy csinálok, mintha érteném, ráadásul még irányukba is lefedve érzem magam, inkább gondoljanak jófejnek, mint vén betokosodottnak.
Szóval így utólag végiggondolva az akkori beszélgetést, könnyen lehet, hogy én vagyok a képmutató. Nem akarom megtagadni tíz-tizenöt évvel ezelőtti önmagam, ezért szimpatizálok a mai tinikkel, ugyanakkor egyáltalán nem értem őket. De én vagyok a hibás, hogy nem születtem tizenöt évvel korábban vagy később?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!