2017. december 14. csütörtökSzilárda
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bpelod.transindex.ro

TO MAJOR TOM

Akivel nem ismertük egymást, de mindenkinél jobban ismert

utolsó frissítés: 10:41 GMT +2, 2016. január 13.

Nem volt szerelem első látásra, de – és ezt már mondta valaki előttem – minden egyes nappal jobban szeretem. Tegnap is Bowie-póló volt rajtam, amikor megtudtam a hírt.

Ezt a szöveget tegnap kellett volna megírnom. De nem volt erőm hozzá.

xxx

Az Under Pressure-t mindig ismertem. De az Queen volt. A The Man Who Sold the World-öt is. De az Nirvana volt. A Heroes-t és az Absolute Beginners-t is, de valahogy túl nosztalgikusnak tűntek, a monokróm klipek és a nagyívű bariton ének klasszicizálónak, idejétmúltnak tűnt. Az Ashes to Ashes meg túl elvont volt. A Hallo Spaceboy Pet Shop Boysszal közös verziójára viszont már felkaptam a fejem. A kilencvenes évek közepét a rave-őrületben töltöttem, neonszínű cuccokba öltöztem, légyszemüveget hordtam, és minden bulin én pörögtem a legjobban, és a spaceboyos tempó elkapott, de azt hittem, ez a PSB miatt van. Főleg, hogy az 1.Outside kazetta ott ült a polcomon, de nem bírtam végighallgatni. Aztán a Little Wonder drum and bass-e és beteg klipje is nagyon meggyőzőnek tűnt, de furcsamód nem Bowie, hanem a drum and bass műfaj nagyságát láttam bele. Szóval Bowie ugyan ott volt, de egy csomószor elmentem mellette.



Aztán 2003 nyarán kimentem Amerikába dolgozni. Nem volt egy leányálom. A Los Angeles repteréhez közeli Inglewoodban dolgoztam, ahol csak hotelek voltak (a reptér közlesége miatt) meg a legalsóbb társadalmi osztályoknak kiadott bérlakások. Sem barát, sem ismerős. A hotelnek volt egy szabadtéri úszómedencéje, többek közt ennek tisztán tartása volt a feladatom. A medence mellett meg volt egy jukebox, ami magától játszta a zenét, amikor épp senki nem dobott be pénzt és választotta ki, mit akar hallani. Itt hallottam először a világűrben magára hagyott űrhajósról, Major Tomról szóló Space Oddity-t. A baritont nyilván azzonnal felismertem, és azonnal értettem azt is, hogy ez pont rólam szól: a magány érzése, a kilátástalanság, a kommunikáció lehetetlensége, a végtelenül messze lévő szerelem. Én voltam Major Tom. És Major Tom David Bowie volt.



És szépen összeállt a kép: hogy ez a dal akkor született, amikor a Beatles még együtt volt, a Queen nem létezett, és Sinatra nem énekelte el a My Way-t. Meg hogy ez a Major Tom ott van az Ahes to Ashes-ben, sőt, a Hallo Spaceboy is róla szól. Hogy ez egy komplex világ, sőt, egy egész univerzum, amely számtalan izgalmat rejteget (és amelynek a felfedezése még mindig tart számomra, mert Bowie volt olyan kedves, hogy egész életemre ellátott munícióval).

Bowie nem szerelem volt első látásra, de – és ezt már mondta valaki előttem – minden egyes nappal jobban szeretem. Tegnap is Bowie-póló volt rajtam, amikor megtudtam a hírt – tulajdonképpen egy hete minden nap Bowie-pólókban járok, így készültem a szülinapra meg az új lemezre.

xxx

David Bowie negyvenöt éven keresztül folyamatosan óriási hatással volt a zene alakulására. Egy-egy lemeze egész irányzatokat indított el vagy terelt egyértelmű irányba; Lou Reed és Iggy Pop egészen más lenne, ha nem találkoztak volna útjaik; ha felmérés készülne az utóbbi harminc év gitárzenekarai közt az őket ért hatásokról, egészen biztosan az első helyen állna; de Madonna, Kanye West, a Depeche Mode és Björk is ugyanúgy merített belőle; Marilyn Manson és Lady Gaga soha nem teremthette volna meg a saját sokkoló imidzsét, és soha nem jöttek volna rá, hogyan kell azokhoz szólni, akik mások, kívülállók.

Eközben Közép-Kelet-Európában jobbára ismeretlennek számított a zenészek eléggé szűk rétegét leszámítva. Ne kérdezzétek az okokat, nem tudom. Tulajdonképpen tegnap szembesültem azzal, hogy így is jóval többen ismerték és szerették a környezetemben, mint gondoltam.

Azt hiszem, a pszichológusok is sokat köszönhetnek Bowie-nak. Soha senki nem mentett meg annyi embert a depressziótól, öngyilkosságtól, mint ő a „ne szégyelld magad, mutasd meg, ki vagy, és légy büszke rá” attitűdjével.

Nagyon izgalmas, hogy ezt a vállald föl önmagad üzenetet úgy tudta átadni, hogy ő meg közben mindig más volt. De minden egyes alteregója őszinte, hiteles volt. Ezért aztán most is úgy érzem kicsit, mintha csak valamelyik alteregója távozott volna, mintha ez is része lenne a show-nak.

xxx

David Bowie halála is olyan volt, mint élete legkiemelkedőbb pillanatai: tökéletesen megkomponált, komplex, zavarba ejtő és sokféleképpen értelmezhető. És persze egyszerre nagyon őszinte és hihetetlen is. De hát mi mást is várhattunk volna a földönkívülitől, aki lepottyant a Földre?

Olyan, mintha búcsúajándékként nem egy, hanem két lemezt hagyott volna ránk. Egészen másképp lehetett hallgatni a Blackstart megjelenése napján (az énekes születésnapján, január 8-án), és három nappal később. A szövegek új jelentést nyernek annak ismeretében, hogy szerzőjük jól tudta, kevés van hátra, így a lemez hangulata még sötétebbé válik. Még szerencse, hogy Bowie dalszövegei mindig voltak annyira többértelműek, hogy ne lehessen teljes bizonyossággal megállapítani, miről szólnak.

Még Bowie-hoz képest is meglepő volt az a nagyon kísérletező, jazzes-elektronikus zene, amivel 69. születésnapjára előrukkolt, és amelynek semmilyen lehetősége nem lenne betörni a mainstreambe, ha nem tőle jönne. Ez a zene annak ellenére sem múltba néző, hogy egyes pillanataiban vagy attitűdjében emlékeztet a Diamond Dogs-ra, az Outside-ra vagy akár az Earthlingre (persze most is mindenkit másra emlékeztet), hanem nagyon is előremutató, az első hallgatások után azon kezdtem gondolkodni, mi jön ezután Bowie-tól, mivel fog még meglepni.

És hát nem jön semmi, és pont ezzel lepett meg. Illetve dehogynem jön: David Bowie most minden eddigieknél nagyobb tömegekhez jut el új alteregójával, a halott rocksztáréval, és előadók újabb generációit fogja megihletni.

A Lazarus szövege és klipje valóban felkavaró, egyszerre avantgárd és szájbarágós, kísérleti és már-már giccses, segítségért kiáltó és bölcsen belenyugvó, múltidéző és jövőbe mutató, szép és fájdalmas, ezerarcú és monoton, kiszámított és kiszámíthatatlan, kegyetlenül őszinte és borzasztóan mesterkélt. És persze felejthetetlen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!