2017. aug. 22. keddMenyhért
21°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bpelod.transindex.ro

Egy Sepsiszentgyörgyről és egy Székelyföldről, ami lehetett volna

utolsó frissítés: 09:27 GMT +2, 2015. december 17.

Furcsa volt ez a pénteki nap. Mert kiestünk a versenyből, de ez nem negatív energiákat szabadított fel, hanem inkább együttérzést, elismerést, egyfajta közös teherviselési élményt.

Igen, tagja voltam a Sepsiszentgyörgy Európa Kulturális Fővárosa 2021 pályázatát kidolgozó csapatnak, 2015 áprilisa óta. Nem vertem ezt nagydobra, nem mintha egy pillanatig is szégyelltem volna, hanem inkább azért, mert jobbnak láttam kivárni a végét. Volt bennem némi dilemmázás az elején amiatt, hogy nem lesz-e ebből egy politikai projekt, nem fordul-e át egyszer csak valamiféle politikai kampányba vagy melldöngetésbe a pályázás. Többek közt ez volt az egyik nagy kihívás számomra, hogy ennek még a látszatát is el tudjuk kerülni.

Évtizedes beidegződéseken kellett ehhez túllépni, a legelső pedig ezek közül az volt, hogy teremtsük meg a feltételeit annak, hogy a régió nevében pályázhassunk. És itt nem elsősorban a városok közti együttműködésre gondolok (ezen a téren is volt bőven tennivaló, a régió kultúrintézményei csak ritka esetekben tekintik egymást érdemi partnernek), hanem arra, hogy hogy tudunk kilépni a mi-ők dichotómiából, és tudatosan azon dolgozni, hogy a Székelyföld nem kizárólag a székelyeket jelenti.

És igen, komoly vita tárgyát képezte itt az is, hogy hogyan tudja a pályázat képviselni a régió románjait, miközben a központi sajtó csak idézőjelben és az asazisul előtaggal emlegeti ezt a régiót. Ennek a dilemmának a feloldása azonban nagyon szépen adta az egész pályázat ívét, gondolatiságát és problémafelvetését.


Hogy miért volt rendkívül fontos számunkra, hogy a románokat is bevonjuk?

Mert mi tényleg komolyan gondoltuk. Ez nemcsak egy szlogen volt, amit használtunk, hanem felmértük, hogy ez egy tizenévenként adódó kitörési lehetőség, amivel a lehető legjobb tudásunk szerint kell élnünk. Úgy éreztük, annál, hogy Székelyföld akarja ezt a címet, sokkal fontosabb az, hogy Székelyföldnek szüksége van erre a címre. Nem pótcselekvésnek szántuk a pályázást, nem az volt a cél, hogy eleve vesztesként induljunk neki, és aztán majd siránkozzunk, hogy ezúttal is megtagadták tőlünk a jussunkat. Nem akartunk áldozati szerepben tetszelegni, ehhez pedig egy inkluzív, lentről építkező, reális összefogást felmutató pályázatot akartunk összerakni.

Hogy ez mennyire sikerült? Nagyon kevesen olvassák végig ezeket a pályázatokat, a zsűrin, néhány újságírón és a vetélytársakon kívül valószínűleg szinte senki. A kolozsvári, a craiovai, a nagybányai, a bukaresti, a jászvásári csapat tagjai gratuláltak az anyagunkhoz, illetve jelezték, hogy az esélyesek közt tartanak számon, a sajtóban gyakorlatilag nem talált senki fogást a pályázati anyagon (az Antena3 is csak azon akadt fenn, hogy a kulturális minisztérium megengedte, hogy Sepsiszentgyörgy Székelyföld nevében pályázzon a címre), minden, a tények ismeretében született elemzés szerint a legjobb 4-5 között volt az anyagunk. De emellett visszatérő motívum volt a kommentárokban, hogy Románia nem engedheti meg magának, hogy Sepsiszentgyörgy döntős legyen.

Persze nemcsak a kommentárok gondolták így. Hiába hoztuk fel ismételten a pozitív példákat (nyertes kisvárosok; partnervárosokkal pályázó nyertesek – Maribor, Essen; markánsan kisebbségi városok – a baszk Donostia/San Sebastian, a frízföldi Leeuwarden), illetve emlékeztettünk folyamatosan a zsűri összetételére (tíz nemzetközi és csupán két hazai tag), gyakran éreztük azt, hogy az emberek nem mernek hinni a sikerben. Talán sokan így próbálták óvni magukat a kudarctól.


Valószínűleg ez az egyik olyan pont, ahol nem teljesítettünk maximálisan.

Az, hogy az eredményhirdetés után is volt olyan székelyföldi kulturális intézmény-vezető, aki nyilvánosan feltette a kérdést: de hát ki hitte, ki gondolta komolyan?, nekem jobban fáj, mint az, hogy nem jutottunk tovább. Mert a továbbjutás egy adott ponton túl már nem rajtunk múlt. Mi több hónapnyi munka, konzultációk, egyeztetések, kommunikációs kampányok és véget nem érő megbeszélések, 150 projektötlet begyűjtése és összefésülése, több száz oldalnyi anyag egybegyúrása és koherens egésszé tétele után letettük az asztalra a legjobbat, ami tőlünk tellett, keményen készültünk a 45 perces bukaresti bemutatónkra (a zsűri előtt 9-en beszéltünk, egy filmmel zártunk, 44:50-nél) és az azt követő kérdezz-felelekre, a többi pedig a zsűrin múlt. Az viszont teljes mértékben rajtunk múlott, hogy nem tudtunk a Székelyföldön mindenkit meggyőzni arról, hogy együtt kell gondolkodnunk, hogy új és jó javaslatokkal kell jönniük, mert ezen is múlik a végeredmény.

Hogy letört-e a végeredmény? Persze, nehezen tudtuk túltenni magunkat rajta, nem magunk miatt, hanem azért, mert úgy éreztük, nagyon nagy szükség lett volna egy megerősítésre, arra, hogy érdemes dolgozni, hogy van kitörési lehetőség, és a bezárkózást tényleg felválthatja egy olyan nyitás, ami által mi is többet mutathatunk meg magunkból, és közben az inputok által gazdagabbak is leszünk.

Ez most nem jött össze. Lehetne hibát keresni a rendszerben, vagy azt mondani, eleve kevés volt ennek az esélye. Magunkban is kereshetjük a hibát: nem sikerült mindenkit meggyőznünk, nem sikerült elég hitelesen bizonyítanunk, hogy képesek lennénk kivitelezni azt, amit elképzeltünk, vagy hogy mi sem mertünk elég nagyot álmodni. Tény: Romániában még soha nem választottak kultfővárost (Szebent kijelölték), így mindenki – még a zsűri számára is – ismeretlen volt a terep.

A lényeg azonban az, hogy mindenképp megérte. Sepsiszentgyörgy és Székelyföld nem kevesebb, hanem több lett ezáltal, közelebb kerültek egymáshoz a kulturális élet szereplői, új dimenzióval bővült az egyéni és a közös gondolkodás, felszínre hoztunk és tudatosítottunk néhány olyan problémát, amelyről mostanáig soha nem beszéltünk nyíltan, és elindítottunk egy olyan folyamatot, amelyre sokan odafigyeltek, és sokan szurkoltak neki.

Érdekes módon ez a szimpátiahullám akkor ért a csúcsra, amikor már nem volt tét. A kolozsvári kultfővárosos csapat két tagja, Rarita Zbranca és Szakáts István is elárulta: sajnálja Sepsiszentgyörgy kiesését, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője, Gergely Balázs sajnálkozott, Kelemen Hunor szintén. Ezek nagyon emberi, nagyon közvetlen gesztusok, amelyek nagyon sokat jelentenek. Remélem, azt is, hogy nem kerül pont ennek a történetnek a végére, és a Sepsiszentgyörgy Európa Kulturális Fővárosa gondolata folytatódik. Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, és – miért ne – Kolozsváron, vagy akár Budapesten és Bukarestben is.