2017. április 29. szombatPéter
18°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
bpelod.transindex.ro

ELECTIO AD ABSURDUM

A kétharmadozás szemberöhögésének rációjáról

utolsó frissítés: 14:19 GMT +2, 2014. április 14.

Nem elsősorban a magyarországi választási rendszerrel van bajom, hanem úgy általában a nem arányos választási rendszerek kelet-európai használatával. És a kétharmad értelmezésével.

Nem szokásom visszatérni a saját szövegeimre, főleg nem azért, hogy magyarázzam azokat vagy magamat. Most viszont mégis szükségét érzem, mert a reakciókból ítélve (lásd a cikkhez érkezett kommenteket, illetve Ilyés Szabolcs szövegét) nem artikuláltam eléggé bizonyos gondolatokat az országgyűlési választások tanulságait összefoglaló cikkemben.

Ugyanis nekem nem elsősorban a magyarországi választási rendszerrel van bajom, hanem úgy általában a nem arányos választási rendszerek kelet-európai használatával. Mindjárt elmagyarázom, miért, de ez is csak egy mellékszál.

***

Az igazi problémám ugyanis a kétharmad értelmezésével van. És itt akkor artikuláltan el kell ismételnem: a Fideszre a választásokon résztvevők 45%-a szavazott. A választásokon résztvevők 55%-a valaki másra szavazott. És a veszélyt abban látom, hogy sokan csak a kétharmados mandátumarányt tartják szem előtt, pedig ez a kétharmad már nem az a kétharmad, ami négy éve volt. A választások estéjén több Fidesz-közeli elemzőtől, de még híradóban is hallottam, hogy kétharmados felhatalmazásról beszéltek.

Sőt, maga Orbán Viktor is valami hasonlót sejtetett győzelmi beszédében, amikor azt mondta: „A Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt európai rekordot ért el. Az európai pártok között a legnagyobb arányú támogatást gyűjtötte be”. A 44-45 százalék korántsem egyedülálló az utóbbi években lezajlott európai választásokon. Tehát vagy az van, hogy Orbán csúsztatott, vagy az ő fejében is a kétharmad vette át a 45%-os szavazatarány helyét. Kétharmada valóban nincs egy pártnak sem Európában, két törpeállamot leszámítva.

Hibának tartanám, ha a Fidesz politikusai abban a tudatban vágnának neki az újabb négy évnek, hogy minden megy tovább változatlanul, a többség továbbra is őket támogatja, méghozzá elsöprő arányban. Kétség nem fér hozzá, önmagában is hatalmas eredmény négy éves, válságidőben kezdődött kormányzás után megnyerni a választásokat, de ezzel az eredménnyel nem szabad hátradőlni.

Hiba lenne nem észrevenni a lemorzsolódott több százezer Fidesz-szavazót. Hiba lenne nem észrevenni, hogy miközben az ellenzéki pártok közül egyik sem tudott reális alternatívát felmutatni, mégis elvitték a szavazatok több mint felét. Hiba lenne nem látni, hogy az egyetlen párt, amely erősödni tudott az elmúlt négy évben, a Jobbik. Hiba lenne nem tanulni azokból a hibákból, amelyek ide vezettek.

Szeretném, ha a Fidesz négy év múlva nem azért nyerhetne választásokat, mert a kihívói még nála is rosszabbak, vállalhatatlanabbak, vagy mert a választási rendszer nekik kedvez, hanem azért, mert négy év következetes, az előző ciklus hibáit orvosoló, klientúraépítés helyett országépítéssel foglalkozó kormányzással bebizonyították, hogy érdemes rájuk szavazni.

Épp a győzelmi mámorból való kijózanítás végett érdemes szemberöhögni a kétharmados felhatalmazást emlegetőket. Vagy lehet nyugodtan tovább kétharmadozni, de akkor legyünk tisztában vele, hogy ez a felelős politizálás rovására fog menni, ami Magyarország mellett a Fidesznek is ártani fog.

***

És akkor röviden a választási rendszerekről. Közép- és (főleg) Kelet-Európában nagyon kontraproduktívnak tartom a nem arányos választási rendszereket. A győztes mindent visz típusú rendszerek a nagy pártokat erősítik, és okvetlenül a kétpártrendszerek irányába mutatnak. Ami valóban jól tud működni egy megfelelő politikai kultúrával rendelkező országban, nálunk azonban leginkább a fékek és ellensúlyok kiiktatására használható.

Az arányos rendszer nem (vagy csak nagyon kivételes esetben) biztosít teljhatalmat, kompromisszumokra, együttműködésre kényszeríti a pártokat, beleszólási és ezáltal kontroll-lehetőséget biztosít a kispártoknak is. Magyarán: nem az van, hogy négy évig az egyik párté minden, aztán négy évig a másik párté, aztán megint az elsőé és így tovább a végtelenségig. A kelet-európai politikusoknak más a viszonyuk a hatalomhoz, mint az évszázados demokráciákban szocializálódott politikusoknak.

Míg tőlünk nyugatabbra a többségi rendszerek a stabilitást biztosítják, nálunk rövid távon már a vegyes rendszerek is olyan monstrumokat szülnek, mint az USL vagy a mostani országgyűlési választásokon induló baloldali konglomerátum, amelyekben az egyetlen kohéziós erő a hatalom megszerzésének vágya. Ezek a mesterségesen összefércelt konstrukciók nyilván nem alkalmasak a stabilitás biztosítására, ahogyan az egész politikai rendszer sem az.

Ugyanakkor belegondolni is rossz abba, hogy egy sima egyéni választókerületes rendszer mekkora (Nyugaton példátlan méretű) aránytalanságokat tudna szülni a világnak ezen a felén: ha csak a legutóbbi magyarországi választásokat nézzük, egy egyfordulós, egyéni választókerületes, kompenzáció nélküli rendszerben a 106 parlamenti mandátum 90%-a (96 mandátum) a Fideszé lett volna. A legutóbbi, 2012-es romániai parlamenti választások is hasonló eredményt hoztak volna az USL javára (kizárólag az ő és az RMDSZ jelöltjei szereztek mandátumokat visszaosztás előtt).

Lehet példálózni Nagy-Britanniával vagy az Egyesült Államok elektoros rendszerével (amely egyébként az elnökválasztásra vonatkozik), de ott mikor tolódott el ennyire az egyensúly, mikor volt példa hasonló eredményekre? (Egyébként az amerikai elektoros és a brit választási rendszert is rossznak tartom, de erre hadd ne térjek ki most, egyébként sincs sok közöm hozzá).

A vegyes választási rendszerek legnagyobb problémáját ugyanakkor az átláthatatlanságuk jelenti. Miközben a képviselő és szavazói közti kapcsolat szorosabbra fűzésének indokával egyéni választókerületeket hoznak létre, a kompenzációs rendszert annyira bonyolulttá teszik, hogy ember legyen a talpán, aki megérti, hova került a voksa. Eközben pedig a képviselők csöppet sem kerülnek közelebb azokhoz, akiknek mandátumukat köszönhetik.

Próbálja csak elmagyarázni valaki értelmesen a választóknak, hogy a Fidesznek miért 31 833 szavazat kellett egy mandátumhoz, az LMP-nek viszont 94 424. És ez nem pártszimpátiákról szól, ha fordítva lenne, ugyanolyan dühítő lenne. Vajon mit szólnának az emberek, ha mondjuk a Fidesz 45%-a a mandátumok 22 százalékához lenne elég, az LMP pedig az 5%-os eredményével megkapná a mandátumok 10%-át? Ki mondja, hogy egy kicsiknek kedvező választási rendszer igazságtalanabb lenne egy nagyoknak kedvezőnél? Persze, tudom, utóbbi példám abszurd, de hát a győzteskompenzáló rendszer is abszurd, már nevében is.

A hazai kompenzációs rendszer átláthatóság szempontjából még ennél is sokkal rosszabb, mert a szavazatunk követhetőségének ellehetetlenítését egy lutrirendszerrel fejeli meg, és így a szerencsétől teszi függővé a bejutó személyek kilétét. Ennek eredményeit nap mint nap tapasztaljuk.

Nos, ezek a bajaim a többségi és a vegyes választási rendszerekkel.

Nyilván, az arányos rendszernek is bőven vannak hátrányai. Egy ilyen rendszerben például a Fidesz és egyetlen lehetséges koalíciós partnere, az LMP 50 százalékával épp csak többségben lehetne, és más forgatókönyv sem lehetséges, mert a Jobbikkal senki nem költözne össze. Ez a rendszer azonban még az ilyen patthelyzetek generálásának esélyével együtt is sokkal egyértelműbben és tisztábban visszaadja a választói akaratot.